Vájéró

Hetiszakaszunk elbeszéli Jicchák ősatyánk körülmetélését, majd rögtön ezután Jismáel távozását Ávráhám házából. A Zohár megvilágítja az összefüggést e két esemény között: Jismáel angyala négyszáz éven keresztül állt az Örökkévaló előtt és kérlelte, hogy neki is jusson rész Izrael földjéből, hiszen őt is körülmetélték, mint Jicchákot. A Zohár szerint végül kapott is részt a Szentföldből: azokban az években uralkodhatott ott, amíg az romokban állt, a zsidó néptől elhagyatva. Ez jól illik Jismáel briszéhez is, mely üres, jelentés nélküli tett volt. Ez az oka annak, hogy Jismáel fiai minden erejükkel megpróbálják távol tartani Izrael fiait a Szentföldtől, az ott lakókat pedig állandóan zargatják mindaddig, amíg még marad valami az Erec Jiszroélhez fűződő jogukból. A történelem is a Zohár szavait tükrözi: miután a zsidókat kiűzték földjükről a Szentély pusztulásával, Jismáel fiai vették át az uralmat. A fentiekből is kitűnik, hogy milyen jelentős különbség van a zsidók és a jismaeliták brisze, körülmetélése között. A zsidók esetében a körülmetélés az Istennel való kapcsolatot, s az Ő akaratának és Tórájának elfogadását szimbolizálja egyfajta szerződéskötésként.

A Tóra ötödik könyvében (10:16) olvashatjuk: „Metéljétek körül szíveteket és nyakatokat ne keményítsétek meg többé.” A brisz jótékony hatása egy zsidó egész életútján jelen van, ez az, amely összeköti teremtőjével, s pecsétként jelzi, hogy Hozzá tartozik. Ezzel szemben Jismáel körülmetélésének semmilyen belső tartalma és értéke nincsen, ezért nevezi azt a Zohár „üres brisznek”. Bár kívűlről úgy tűnhet, hogy a zsidók és a jismaeliták brisze hasonló egymáshoz, de valójában két teljesen eltérő dologról van szó. A zsidók számára a körülmetélés az első lépés az Örökkévalóhoz való közeledés felé, akivel ezután állandóan szoros marad a kapcsolatuk, s a brisz jelképezi a Belé vetett hitet és bizalmat. Jismáel esetében azonban egy olyan szertartásról van szó csupán, melynek nincsen hosszútávú jelentősége.

Jismáel angyala számára azonban a két brisz hasonlatos egymáshoz, ezért követel ő is részt a Szentföldből. Az Örökkévaló azonban elutasítja kérését, hiszen Ő tudja, hogy amíg Jismáel brisze nem képvisel semmilyen belső értéket, addig a zsidók számára ez az első lépés a Teremtő és parancsolatai felé. Ezt fejezi ki a „szív körülmetélése” is, mely az Örökkévaló akarata előtti meghajlást és a micvák betartását jelképezi.

Ajánlatos nagy figyelemmel elolvasni a Rámbám híres levelét, az Igeresz Téjmont. Ebben a jemeni zsidó közösséget látja el tanácsokkal, hogy miképpen viseljék el a zsarnokoskodó, vad jismaeliták uralmát. A Rámbám igyekszik vígasztalni és erősíteni őket soraival:

És ti testvéreim, tudjátok meg, hogy a Szent, áldassék Neve, bűneink miatt dobott minket e nép közé, amely Jismáel népe. Elől járnak a velünk való gonoszkodásban és kitanulták, hogy miként kínozzanak minket, ahogyan azt Isten kirótta ránk: „Mert nem olyan, mint szirtünk az ő szirtjük, maguk ellenségeink bírák ebben” (5Mózes 32:31). Nincs más nemzet, mely náluk ellenségesebb volna Izraellel, nincs náluk gonoszabb nép, mely kifoszt, pusztít és megvet minket. Még Dávid király is, béke vele, amikor isteni látomásában a zsidókra váró megpróbáltatásokat látta, így kiáltott fel Jismáel gonoszságától: „Jaj nekem, hogy a Mesechben kell időznöm és Kedár sátraiban kell laknom!” (Zsoltárok 120:5). És lássátok, hol tűnik fel Kedár, Jismáel fia: Az őrült (Mohamed) Kedár leszármazottja, ahogyan erre ő maga is hivatkozik. Dániel próféta (8:10) is Jismáel királyságairól beszél: „ … és a földre vet némelyeket ama seregből és a csillagokból, és azokat magtapossa”. És mi szenvedünk őket szolgálva, hamisságuk és hazugságaik meghaladják tűrőképességünket, mert nincs ember, kinek ereje lenne ezt elviselni. Ahogy Dávid király, béke vele, írta a Zsoltárokban (38:18): „De már nem is hallom, olyan vagyok, mint a süket, olyan lettem, mint a a szolgaságot”, ahogy Jesájá próféta írja (3:6): „Hátamat odaadtam azoknak, akik vertek, arcomat meg, akik tépáztak. Nem rejtettem el arcomat azok elől, akik gyaláztak és leköpdöstek.” Ezzel együtt nem vagyunk képesek megmenekülni gonoszságuktól és állandó zaklatásuktól, s minannyiszor, amikor békével közeledünk feléjük, ők bajkeveréssel és háborúval válaszolnak. Így mondja Dávid király, béke vele (Zsoltárok 120:7): „Békét akarok, de hogyha beszélek, az nekik háború.”

A Rámbám nyolcszáz évvel ezelőtt írt sorai napjainkban ismét aktuálisak. Bárcsak látnák szemeink visszatértedet Cionba!